Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Szeretem Magyarországot Varga Csaba, www.talaljuk-ki.hu, 2006. január 5. Az erõs közép-európai hiedelemmel szemben nem az „objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a világot. A jólét-orvosság és a presztízs-orvosság csak felületi kezelést nyújt az egyéni és kollektív betegségekre: a valóságos lélekfogyásra és a tudáshiányra. Ez persze így nem egészen igaz. Hankiss Elemér utólag úgy látja, hogy akkor is a gondolatok szabad világában élt, amikor az ország fuldoklott a szabadság hiányában. Ez akkor Magyarország polgárai közül keveseknek, elvétve, s töredékesen adatott meg. A huszadik század nálunk tartósan nem volt a gondolatok szabad világa. Az elõzõ rendszerben a gondolatszabadság hiánya többet ártott, mint az 1956-os forradalom leverése. De ma sincs még nézetszabadság, noha a rendszerváltás óta jelentõs a változás, ám az uralkodó gondolatok gyakran ismét zárt falanszterként állnak össze. Ám Hankissnak abban igaza van, hogy ha valaki szellemi emberré vált, az a diktatúrában is szabad lehetett. Mégis szerethetõ ez az ország, hiszen Magyarország nemcsak terület, nemcsak állam, nem csupán gazdaság, nem egy aktuális berendezkedés, nem elsõsorban nyelv vagy hagyomány, nem egy vagy több értelmiségi réteg, nem csak az istenadta nép, hanem persze mindez együtt, ám alapvetõen szellemi-spirituális, avagy tértõl-idõtõl független virtuális valóság. Magyarország nem csak azóta van, amióta nemzetállam született, s nem csak addig él majd, amíg a nemzetállam hagyományos formái jelentéktelenné nem válnak. Ezért lehet nem szeretni, lehet szeretni, lehet szentségelve szeretni, lehet csendben elutasítani, ám ettõl függetlenül tartós minõség, egyaránt racionális valóság és poszt-racionális tudatállapot, sõt párhuzamosan személyes és közösségi tudat. Ennek jobb megértésében azonban már az ezredforduló utáni új tudás és az új gondolkodás segíthet, amit metaelméletnek, vagy metafilozófiának nevezhetünk. Messze nem úgy vannak tehát a dolgok, mint ahogy gondoljuk. Abban az esetben sem, ha – egyébként helyesen – éppen a botladozó lábunk elé nézünk. Az ország azért kicsinyes és pazarló egyszerre, azért hajlamos egyaránt igazságtalanságra és igazságra, azért önámító és részben tisztánlátó, vagy azért tehetetlen és ugyanakkor cselekvõkész egyaránt, mert a valóságos (gondolati és cselekvési) lehetõségek nem tesznek többet lehetségessé, szellemileg pedig nem tud a korlátolt mozgástér fölé emelkedni, vagy a folyamatos védekezés és helyben topogás miatt képtelen az egyébként csak részben felismert lehetõségekkel élni és túllépni rajtuk. Ez az ország törvénytisztelõ, de fõként az íratlan „alkotmánynak” engedelmeskedik, s jelenleg is nagyon jól tûri, hogy a hatalom gyakran több gazdasági-társadalmi törvénytelenséget enged meg magának, mint polgárai, mert a társadalmi szerkezetben felül lévõk, szintén a folyamatos védekezés miatt, szüntelenül (és részben oktalanul) az alulbecsült lehetõségek foglyai. Magyarországot csak szeretni szabad, holott ez embert próbáló feladat, de az ország egyedül szeretett állapotában lesz képes új utakra indulni. Nincs értelme új, vagy második rendszerváltást hirdetni, amint annak sincs értelme, hogy azért akarjunk visszahátrálni 1989-ig, hogy új típusú rendszerváltást akarjunk. Szeretni kell Magyarországot, még az új gazdasági-politikai elitet is, mert csak ebben az állapotban lesznek hajlandók belátni, hogy önismeretük nemegyszer hamis, hogy egymástól eltérõ világnézetük egyaránt jórészt elavult, és általában és egyáltalán nincs jövõképük, még jövõérzetük sem. Se rövid, se hosszú távra. A megoldási kényszerpálya hallatlanul régi: ahogy a kapitalizmus a feudalizmustól például a tartalom nélküli hierarchiát vette át, úgy ma a késõi kapitalizmus csak a tartalomvesztett demokráciát képes mintaként továbbadni. Európa elõtt három reális alternatíva van: (1) vissza a régi modellekhez, vissza a régi gondolkodásmódokhoz. Ide kötõdik az újszocializmus és az újkapitalizmus, az új baloldal és az új jobboldal (az új szociáldemokrácia és az új liberalizmus, valamint az új konzervativizmus), stb. (2) elõre a ma még újnak látszó modellekhez és az egyre kevésbé új gondolkodásokhoz. Idetartozik a poszt-indusztrializmus, az információs társadalom, az ökológiai társdalom, a kreatív társadalom, stb. (3) a régi és az új modellek egyesítése, jórészt az új tudások alapján és az új jövõvíziók szerint, ide sorolható a fenntartható tudástársadalom, a szakrális demokrácia, az univerzális egységtársadalom, stb. A jelenlegi globális társadalomban szintén jelen van mind a három alternatíva, de kontinensenként más-más arányban és hangsúllyal. Az elsõ alternatíva Európában a legerõsebb, mert túl hosszú ideg tartott (és tart) a kapitalizmus, amelynek dogmatizálódott gondolkodásától egyre nehezebb szabadulni. A második alternatíva leginkább Észak-Amerikában és Délkelet-Ázsiában vált uralkodóvá, noha például Észak-Európa egyre inkább fejlettebb információs társadalom, mint Ausztrália vagy Japán. A harmadik alternatíva – mint ahogy az lenni szokott – elsõsorban még szellemi modell, ám az erõs közép-európai hiedelemmel szemben nem az „objektív valóság”, hanem a „szellemi valóság” alakítja át a világot. Nincs abban semmi meglepõ, hogy az elsõ alternatívában egyaránt benne van az egymást feltételezõ két világ és két logika: a pénz- és információközpontú újkapitalizmus és önkritikájaként újra visszatérõ – szükségképpen homályos – társadalmi esélyegyenlõség központú újszocializmus. Ide tartozik az újkapitalizmus által végképp felmorzsolt elõzõ világmodell: a posztfeudális, vagy nemzetállami világ és újra életre kelõ – szükségképpen homályos – konzervatív programja, amely a kapitalizmus ellentmondásait kívánja korrigálni a 19. század nemzeti ideái és otthonosság-élményei szerint. Természetesen ennek a világnak volt (és ma is) belsõ alternatívája a liberális valóságvágy és gondolkodás, amely az euroatlanti individualizáció eredményeként a közösség szabadsága helyett újra a – szükségképpen homályos – egyéni szabadságot követeli. Ezekben a részalternatívákban közös, hogy a huszadik század elsõ felének valóságát vetítik rá a jelenlegi, az ezredforduló utáni világra, és gyakran képtelenek tudomásul venni, hogy az új globális-lokális valóság kardinálisan új valóság és új paradigma. Az elsõ alternatíva globális valósága fokozatosan szétmállik és átalakul, Magyarországon is, bár nálunk az összetett és folyton elkésett valóság miatt még legalább egy évtizedig fennmaradhat az a látszat, hogy csak az elsõ alternatíva világában élünk. Az elsõ alternatíva a huszadik század elejének-közepének „talaján” áll, és vissza-visszafordul a 19. század közepének és második felének eszméihez. A második alternatíva a 20. század végének „talaján” áll, de egyelõre nem tud szabadulni a 19-20. század gondolkodásától és intézményi rendszerének gyakorlatától. (Carlsten Jensen dán író-újságíró írta, hogy az európai politika rozsdás idõgéppé alakult át, amely képtelen a jövõbe utazni.) Európában most nem az a legnagyobb baj, hogy az információs társadalom gazdasága (például az IKT-ipar vagy tágabban a tudásipar) nehezen gyûri le a régi és az új kapitalizmus rendjét és szabályait, hanem az, hogy Európa képtelen befogadni és alkalmazni az információs koron már túllépõ új tudást és az új gondolkodást. A harmadik alternatíva – az elõzõ kettõhöz képest – még homályosabb, de nem csupán azért, mert a felvilágosodás utáni múltak és közelmúltak leporolása és csinosítása nem alternatíva. Paradox módon homályos például azért, mert az új globális-lokális valóságot nem a régi szemüveggel nézi, s mert az új gazdaság, az új társadalom vagy általában az új tudás szinte felfoghatatlan a régi és zárt világképek alapján. Nem egyszerûen az interaktív társadalom a belátható jövõ, hanem már a tudás- és tudatfejlesztõ társadalommodell. Ez nem (vagy nemcsak) a szellemi elit vágya, hiszen sokszor a fenn lévõk látják a legkevésbé, hogy a jólét-orvosság és a presztízs-orvosság csak felületi kezelést nyújt az egyéni és kollektív betegségekre: a valóságos lélekfogyásra, a tudáshiányra, a magasabb tudatállapot ismeretlenségére, vagy az Istenvesztésre. Önmagában már nem tartható az objektív (külsõ, racionális, stb.) világ elképesztõ (és részben csak látszólagos) uralma a szubjektív (belsõ, lelki, transzcendens, stb.) felett. A lélek versenyképessége A jelent sokan élik meg az új barbárság világának, ami ugyan már nem fizikailag, hanem „csak” lelkileg-szellemileg pusztít. Az emberi jogok hirdetésének ellenére az egyes ember nem számít, hanem egyoldalúan csak az állam, az érdek, a költségvetés, az uralkodó párt (stb.). Senki nem hiszi el, hogy az államháztartás hiányának csökkentése bármilyen üdvösséget hoz, és igazán senki nem érti, hogy se a gazdaság, se a tudás, se a lélek versenyképessége nincs a közgondolkodás középpontjában. (Igen, a gazdasági versenyképesség és a többi versenyképesség egymástól is függ.) Nincs más lehetõség, mint az univerzális kultúrában körülnézni, vertikálisan és horizontálisan is. Ennek a harmadik alternatívának egyik különössége éppen az, hogy idõben-térben messzebbre és értõbben nyúl vissza, és ugyanígy jóval messzebbre és koncepciózusabban néz elõre. Ez nem véletlen: a régmúlt és a távoli jövõ közötti százötven (vagy még több) év lényegében kiürült, noha ebbõl az idõszakból sok jó érzés, felvetés és problémamegoldás továbbvihetõ majd. A kiürülés még inkább szembetûnõ, ha Európát kívülrõl, más kontinensrõl nézzük. Európa ma képtelen – minden agresszivitástól mentes – gyökeres-vitális fordulatra. Még újabb tévedések árán sem, vagy újabb konfliktuskezelõ kísérletek révén sem. Nincs abban a lelkiállapotban sem, hogy legalább szembesüljön történetével. Nem képes bûntudatra, nem alkalmas bûnbánatra, holott három szinten (egy-egy európai országon belül, az európai országok között és végül több kontinens ellenében) számtalan bûnt követett el. (2006 elsõ negyedévében jelenik meg egy közös svéd-magyar európai felhívás az európai bûnbánat szükségességérõl.) Nehezen látja be, hogy nem lehet újrakezdeni az ipari kort, vagy a szocializmus-alternatívát, holott komoly szellemi körök töprengenek ezen. Nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, hogy egy ismert metaforát mondjak, még akkor sem, ha a folyóvizet a torkolatnál lázasan tisztítani akarjuk. Európában sehol nincs új gondolat, új program, csak tisztes vergõdés, miközben a harmadik világ nagy életkedvvel hajtja végre a száz évvel ezelõtti európai modernizációt is, és nem elégszik meg ennyivel. A jelenlegi európai félfordulat jó programját (lásd: lisszaboni program) sem képes komolyan venni, s konzekvensen végrehajtani. Elsõsorban azért nem, mert szellemileg és mentálisan alkalmatlan erre. Magyarország azonban egyrészt tipikusan európai ország, másrészt nem európai módon idõnként kilóg a sorból. Országunk jelenlegi elitje egyfelõl nem mer kicsit sem más utakra lépni, mint amit az euroatlanti politikai-hatalmi erõcsoportoknak jónak ítélnek, másfelõl – ha az ehhez szükséges új tudást megértené, ha erre biztatást kapna, ha ettõl nem kerülne veszélybe státusa, ha a társadalom többségét maga mögött tudná – képes lenne az új alternatíva elõkészítésére. Íme, ez a kulcskérdés, amire válaszolnunk kell: kik, milyen csoportok, milyen intézmények, és hogyan indítsák el a változásokat? Az ország politikai elitjei? A civil társadalom szervezetei és hálózatai? Csak a hangadó értelmiség preferált személyei és csoportjai? A központi és/vagy a helyi kormányzat? Új állami és/vagy társadalmi intézmények? Vagy: hogyan érhetõk el legalább új társadalmi közmegegyezések a jövõválasztásban? Vagy: a második nemzeti fejlesztési terv forrásait kik, és hogyan fordítsák – a korábbi elmaradt modernizációk pótlása mellett – a jobb és intelligensebb jövõre? Szóval, mi legyen az új (több) alternatíva, s ehhez milyen új (több) eljárási mód szükséges? Új típusú jóléti válság Ez az ország hajlamos arra, hogy gondolattalannak és kedvetlennek mutassa magát, miközben a politika hol groteszk, hol nevetséges díszletei mögött már régóta sorjáznak az új felvetések és kreatív megoldások. Nehezen vitatható, hogy a társadalom egésze nem jobb, mint a politika egésze, ám a társadalom számos jobb kisebbsége – fõként lokális szinten – olykor igényesebb és jobb megoldásokat keres. Miután a politikai erõcsoportok félnek attól, hogy a következõ parlamenti választáson rosszul szerepelnek, ezért kimondva-kimondatlanul többnyire azt feltételezik, hogy csak úgy maradhatnak hatalomban, ha a társadalom többségét kitevõ alsó kétharmadot nyerik meg szavazónak. Ezt szerintük csak úgy érhetik el, ha minél inkább az alsóbb rétegek szintjére viszik le a politikai közgondolkodás szintjét és kommunikációját. Ezzel a társadalom fogságába kerülnek, miközben könnyen lehet, hogy a társadalomnak ez a kétharmada (vagy ennek több csoportja) nem is áll ilyen alacsony színvonalon. A posztmodern tömegpolitika és tömegkultúra dominanciája az anyagilag-szellemileg hátrányosabb csoportokat a társadalom alján akarja stabilizálni. Ebbõl következõen is nyílik a társadalmi olló: a különbözõ társadalmi hátrányok és az eltérõ társadalmi elõnyök egyaránt – egymástól elkülönülve – integrálódnak. Aki ma anyagilag rosszul áll, az általában nem iskolázott, hátrányos térségben él, információhiánya van és (többek között) mentálisan is sérült. Ez a társadalmi állapot már másabb és súlyosabb, mint a klasszikus szociális szakadék, ezért egyetlen klasszikus szociális program sem hoz átütõ eredményt. Az egyéneknek ezért önmagában már nem elég a szociális helyzet javulása, vagy az iskolázottság kínálta mobilitás esélye. Az új típusú jóléti válság már önmagában új megoldásért és programért kiált. Érdemes méltányolnunk, hogy Hankiss Elemér évtizedek óta interaktív párbeszédet kezdeményez Magyarország és Közép-Európa kitalálására. Miért jár ez a vártnál kevesebb eredménnyel? Elsõsorban azért, mert se Európa, se Magyarország nem tudja, hogy merre menjen. Ebbõl következik, hogy se a gazdasági, se a politikai eliteknek nincs jövõképe és nincs eljárásmódja a jövõ kiválasztására. Javaslom, vessük fel azt a kérdést, hogy miért van ez így? Egyáltalán nem lenne jövõ? A jövõtõl a jelennél csak rosszabbat várhatunk, ezért jobb, ha a nyilvánosságnak nem is vetítjük ki fekete vízióinkat? Nincs is szükség gyökeresen új (külsõ-belsõ) valóságra, elég, ha jobb nemzetet, ha jobb (új)kapitalizmust vagy jobb (új)szocializmust akarunk? Illúziónak tartunk minden új modellt, ami új ökológiai, társadalmi, technológiai programot vált valóra, vagy mondjuk új globális-lokális valóságjövõt keres? Egyszerûen – mint olyan sokszor a történelemben – súlyosan foglyai vagyunk a régi gondolatoknak és a régi cselekvési módoknak? Az új jövõképhez szükséges (egy-két évtizede létrejövõ) új tudományos tudást, vagy a nagy világvallások és különösen a kereszténység (régen megszületett) szakrális tudását képtelenek vagyunk megismerni és alkalmazni? Tegnapi és mai félelmeink és düheink miatt minden jövõesélyt kigúnyolunk? Nekem az a benyomásom, hogy nem a jövõvel van baj, hanem inkább velünk. A jövõhiány vezetõ okai a mentális válság és a tudáshiány. Ha velünk (tehát az országgal) van a baj, akkor Magyarországot kellene – elõször szellemileg – rendbe tenni. Ehhez azonban a kormányzat által készített országos fejlesztéspolitikai koncepciónál lényegesen távlatosabb és koncepciózusabb – és pártok közötti, pártok feletti – stratégia kellene. Módszerét tekintve szükség lenne európai, magyar és lokális (regionális és kistérségi) modellkísérletek sokaságára. Ma már három (európai, nemzeti-állami és lokális) szinten lehet ugyanis változásokat kezdeményezni. Az Európai Unióból is lehet új törekvéseket intenzíven adaptálni, ilyen például az e-kormányzás és az e-közigazgatás bevezetése, vagy Magyarország is javasolhatna új törekvéseket minden tagállamnak, ilyen lehetne például a hazai lokális jövõalkotás és társadalmi megegyezés egy-egy bevált gyakorlatának exportálása. Európának jó néhány területen újat hozhatunk, és ezzel piacvezetõk (és posztpiac-dominálók) lehetünk. Hova kellene eljutnia Magyarországnak rövid távon? 1. Átfogó politikai és politikusi szerepcsökkentés, nem csak jóval kisebb parlament és kormány, hanem a képviseleti demokrácia csökkentése a részvételi demokrácia (és e-demokrácia) javára. 2. Átfogó állami-hivatali szerepcsökkentés, nem csak kevesebb és kisebb minisztériumok és állami intézmények, hanem egyúttal az új század kihívásaira választ és támogatást adó tárcák és állami-közösségi hálózatok. 3. Átfogó közösségi és közszolgáltatás-fejlesztés, nem csak a régiók dinamizálása és a kistérségi társulások szerény normatív támogatása, hanem forrásnövelés a térségi-kistérségi társadalom és életvilág (az intelligens kistérségek és települések) fejlesztésére. 4. Átfogó állami-önkormányzati és társadalmi tudásfejlesztés, nem csak a normál tudomány mûhelyeinek fejlesztése, hanem kiemelt elõny a poszt-normál tudománynak és határozott kilépés a globális tudáspiacra. A civil központú állam és a helyi (társadalomközpontú) önkormányzás legyen az idea. Intenzív politikai és társadalmi akarat igényeltetik, hogy a globalizáció-univerzalizáció elõnyeit kihasználjuk és a magyarországi (és a minket érintõ kárpát-medencei) lokalizáció folyamatait erõsítsük. Nem hatalom és nem hatalmi érdek vezette ország, nem központi fõhatalomként funkcionáló kormányzás, nem csak az ipari kor lemaradásának behozására koncentráló gazdaságfejlesztés, vagy nem csak a korábbi vagy régi tudást kutató és értelmezõ hagyományos akadémiai-egyetemi tudáshálózat preferálása szükséges. Az új típusú globális-lokális világban minden nemzet annyit nyer, amennyi új tudást teremt és alkalmaz társadalmában és gazdaságában. Közpolitikai paradigmaváltás: négyszintû parlament Legkésõbb tíz éven belül aktuális a négyszintû parlamenti hálózat: a) összmagyar nemzeti parlament; b) jelenlegi magyarországi parlament; c) regionális parlament; d) kistérségi részleges funkciójú parlament. A nemzeti parlament szellemi, erkölcsi és nemzetstratégiai parlament, a hazai parlament a törvényhozási funkció mellett gazdaság- és társadalomfejlesztõ országgyûlés, a regionális parlament a regionális törvényhozás mellett lokális stratégiai fejlesztõ régiógyûlés, a kistérségi (nem törvényhozó, ezért részleges) parlament az életvilág és a közösségi szolgáltatás stratégiai fejlesztõ térséggyûlése. Ám – függõen az infokommunikációs technológiák és szolgáltatások elterjedésének befejezésétõl – minden fontos kérdésben minden szinten e-népszavazás (mint a részvételi demokrácia intézménye) dönt. És mind a négy szinten folyamatosan globális-lokális, gazdasági-társadalmi és állami-közpolgári megegyezéseket kellene kötni és karban tartani. A politikának csak akkor lesz több értelme és haszna, ha ezt a közpolitikai paradigmaváltást végigviszi. Négyszintû kormányzás A négyszintû parlamentnek megfelelõen négyszintû (új és eltérõ típusú) kormányzás szükséges. A négyszintû kormányzás csak akkor lehet mûködõképes, ha minden szinten – tényleges hálózatként – megerõsödnek vagy/és kiépülnek: (i) a tudásfejlesztõ és tudásalkalmazást szorgalmazó intézmények; (ii) a társadalom-, etikai gazdaság és ökológiai gazdaságfejlesztõ intézmények; (iii) a társadalom- és közösségfejlesztõ intézmények; (iv) a spirituális-lelkiés tudatfejlesztõ intézmények. Az „intézmények” kifejezésen most ne csak állami, vállalati típusú intézményeket értsünk, mert az új intézménytípusok (és poszt-intézmények) elterjedése világszerte napirenden van. Utóiratként három különbözõ mondat: egy-egy tudományos, spirituális és mentális üzenet. 1. Szeretni lehet Magyarországot, mert valóban képes arra, hogy Európán túl és Európában új társadalom-, gazdaság- és országmodellt teremtsen, hiszen az ehhez szükséges új tudás és új tudat-öntudat növekszik, és minõségileg talán javul is. 2. Szeretni lehet Magyarországot, mert a transzcendens, avagy szakrális Magyarország nincs kitéve egyetlen korszak, így a mostani idõszak tévedéseinek, gyengeségeinek sem, viszont meghatározó szellemi-spirituális erõforrást jelent. 3. Szeretni lehet Magyarországot, mert így talán könnyebb elviselni, hogy ez az itthoni immanens világ egyelõre – és változatlanul – meglehetõsen elviselhetetlen. Egyébként majdnem mindegy, hogy helyesen értjük-e és magyarázzuk-e Magyarország helyzetét és jövõjét, mert a sok megpróbáltatáson átment kárpát-medencei valóságos és virtuális ország mindenképpen és másképpen folytatódik majd az új évezredben. Kapcsolódó cikk Hankiss Elemér Nem szeretem Magyarországot Varga Csaba www.metaelmelet.hu www.vargacsaba.hu Szeretem Magyarországot, www.talaljuk-ki.hu, 2006. január 5.